„A szerelem sokszínű”

– ezzel promózta ezt a könyvet a kiadó, mégis az volt az érzésem, hogy félünk ettől a sokszínűségtől.

Völgyi Anna:

Vigyázhatnál a szádra, Laurám!

Őszintén szerettem volna szeretni ezt a könyvet, mert még mindig elég kevés a magyar szerzők tollából származó LMBT könyv, és őszintén értékelem is az erőfeszítést. Nem szeretek negatív kritikát megfogalmazni, nem is igazán szoktam, főleg azért, mert ritkán olvasok olyasmit, amivel mellényúlok, ennek meg azaz oka, hogy általában ajánlásra olvasok vagy szerencsém van. Tudom, hogy sokan szeretik ezt a könyvet, és egy kicsit irigy is vagyok rájuk, amiért így vannak vele, mert én is jobban érezném magam, ha inkább arról írhatnék, hogy miért is ajánlom elolvasásra ezt a történetet.

A történet szerint Sári otthagyja a vőlegényét Bristolban, honvágy, kilátástalanság, a kapcsolatuk zátonyra futása, és a folytonos eső miatt. Budapesten egy kórházban helyezkedik el a szakmájának megfelelően, analitikusként. Rövid úton beleszeret a kolléganőjébe, az intenzív és energikus kisugárzású Laurába, akivel barátok lesznek.
Hiába voltam már hasonló helyzetben én is, egyáltalán nem érintett meg a könyvön végigvonuló reménytelen vágyódás, valamiért teljesen kívül maradtam, valami mindig kizökkentett. Főleg a könyv második felére vált már inkább fárasztóvá a folyamatos gyötrődés, amiről hiába tudom pontosan, hogy lehet ilyen (ha tizenéves vagy), mégsem jött át. Talán nem nekem íródott ez a könyv.

Régen találkoztam kellemetlenebb főszereplővel Sárinál, annyira unszimpatikussá tett a fellengzőssége, az, hogy mindenki felettinek érzi magát, miközben semmi oka rá. A vidékizése rátett egy lapáttal, holott elvileg ő is vidéken nőtt fel? Nem értem, miért kellett.
Plusz nem értettem, hogyha Sári váltig állítja, hogy ő nem akar semmit Laurától, akkor miért nem engedte el, vagy legalább kezdte el elengedni abban a másfél éves időugrásban ami a könyv végén van? Ugyanúgy elkezdett reszketni mint a legelején csak attól, hogy Laura hozzászólt. Azt állította magáról, hogy kielemzi magát, mégis úgy tűnt, mintha vagy nem akarná magának bevallani, hogy mégiscsak többet akar, vagy nagyon-nagyon félreismeri saját magát.

A vidékizéssel egybefonódott ez a kis magyar valóság ábrázolás, ami nekem erőltetettnek hatott, sőt úgy, mintha ez lenne az elnézéskérés amiért egyáltalán a szerző LMBT témához nyúlt. Mintha azt akarta volna mondani, „oké, lehet, hogy a főszereplőm nő létére egy másik nőhöz vonzódik, de nézd, azért ugyanúgy egy panelben tengeti az életét, alkoholproblémája van és nyomorog a buszokon!”. Nyilván egyáltalán nem az a gond, hogy átlagember, átlagkörnyezetben, de valahogy az egész miliő kivetett magából. Voltak tök jó részek ennek ellenére, például a kórház teteje.
Másik, amit idekapcsolok, a pszichológia kezelése a történetben. Biztos, hogy így kell megjeleníteni valamit, amire nagyjából minden második embernek szüksége lenne? Biztos, hogy le kell söpörni az egészet az asztalról, azért, mert az „agykurkászok” pénzt kapnak azért, hogy meghallgassanak embereket?
Főleg, hogy a könyv nem mutatott be egyetlen megközelítőleg egészséges párkapcsolatot sem, ugyanakkor csak nagyon haloványan sugallta, hogy hé, ez így nem oké. Amire az utolsó jelenet még rá is tett nekem egy lapáttal, számomra az a pont nem kacér bepróbálkozásról, hanem tudatos határátlépésről, a konszenzus teljes figyelmen kívül hagyásáról szólt. Teljesen mindegy, milyen érintésről van szó.

Az angol szavakat egyszerűen feleslegesnek éreztem, semmit nem adtak hozzá az adott szituációhoz, céltalanul lettek beledobálva a szövegbe, ráadásul egyik sem volt olyan kifejezés, amit magyarul nehezebben, vagy pontatlanabbul lehetett volna körülírni.
Ráadásul akadt jó néhány olyan mondat, amiknek a szórendje magyartalan, és ezek úgy ugranak ki a szövegből, hogy akaratlanul megálltam mindegyiknél, hogy fejben egy jobban hangzó sorrendbe tegyem a szavakat.

Pontosan értem, hogyha valaki nem akar címkéket ragasztani magára, nem akarja behatárolni magát, hogy biszexuális vagy meleg, mert vannak, akiknél ez több kötöttséggel jár, mint felszabadulással. Tök oké. De úgy éreztem, hogy a szerző gyakorlatilag retteg bármilyen egyenes (hah) kijelentéstől, vagy legalább egy korrekt megfogalmazástól, és ezért olyanok vannak, hogy „más”, „ferde”, meg átállás a sötét oldalra, amit nem lehet kellemes szájízzel olvasni. Nagyon derogálónak érzem, hogy Sári vonzalma és szerelme ilyen kelletlen szavakkal van körülírva. Annál a résznél, ahol az egészet leprához meg kórsághoz hasonlítja, kínomban becsuktam a könyvet, és inkább nem kezdtem el boncolgatni, hogy milyen következtetéseket lehet levonni a kijelentésből.

A borító nekem nagyon tetszik, kellemes ránézni, de a szövegnek nem ártott volna még egy átnézés, néhol az oldal közepén változik a betűméret vagy a sorköz egy-egy bekezdésre.
Tényleg nagyon szerettem volna találni benne valami pozitívat a narancsos forrócsokin kívül azután is, hogy világossá vállt, nem lesz a szívem csücske ez a könyv. Ha lesz folytatás, belelapozok majd, lehet, hogy meg is veszem, hogy lássam, hová fejlődik a szerző az első könyve után, hátha legközelebb jobb élményem lesz.