A kölcsönzőpult a könyvtár egyetlen olyan pontja, ahol minden második olvasónak dolga van, szóval itt lesznek a legjobb sztorik is, persze.
Három napot voltam a kölcsönzőpultnál most, februárban kettőt, egy kicsit tartottam tőle, mert arra emlékeztem, hogy nagyon feszült voltam akkor, idegességemben mindkét nap rekedtes hangon beszéltem (nyilván tök jó volt hallgatni), most viszont valahogy sokkal jobb volt a közhangulat. Bár most előtte bejártam a fél könyvtárat már, talán ezért is voltam az első pár óra után nyugodtabb, meg a könyvtárosok is jókedvűek már, mindjárt zár a könyvtár két hétre, ők is mehetnek szabadságra.
És hát, rengeteg ember, nagyon sokfélék, és így pillanatok alatt kerekedtek olyan sztorik, amiket el lehet mesélni. Íme a kedvenc olvasóim~
Kedves apuka jön, hogy már kétszer volt hosszabbítva a könyv, de a lánya nem tudta elolvasni, de ma jár le, szóval visszahozta. Ellenőrzésként becsipogtattam az olvasókártyát, aztán közöltem:
- Hetedik hónap huszonkettedikén jár le a könyv, nem hatodik hónap huszonkettedikén.
- Tényleg? De jó! Csak azt néztem, hogy huszonkettedike... De jó, köszönöm!
Boldog olvasó pipa, boldog olvasó el.
Néni hozza vissza a könyveket, mondom neki, hogy nem maradt kint semmi, mire ő:
- Akkor ezt igazolják nekem, kérem.
Nyomtattam neki egy nyugtát, amit amúgy ha nincs kint semmi nem szoktunk, mert papírpazarlás. Ez két példányos dolog, az egyiket az olvasó megkapja, a másikat aláíratjuk és elrakjuk mi, statisztikát számolnak belőle, meg ilyenek.
- Itt legyen kedves aláírni - mondom én, odanyújtva a papírt.
- Az olvasónak nincs kölcsönzése - olvassa ő, az egyik cetlit elrakva. - Miért én írjam alá? Maguknak kell igazolni, hogy nincs nálam semmi.
Mellettem ülő könyvtárosnő megszólal (mert én az ilyenektől még megijedek xD):
- Ezzel igazoltuk, hogy nem maradt kint könyv.
- De miért én írjam alá?
- Mert eltesszük...
- Ez hülyeség! Nem írom alá! Bármikor nyomtatok magamnak ilyet. Mondja meg annak, aki ezt kitalálta, hogy ez hülyeség - ezzel néni felháborodottan el, mi meg csak néztünk egymásra.
Csoportvezető megszólal a szomszéd gépnél: - Azért majdnem mondtam neki, hogy akkor tessék, nyomtasson már, kicsit drága ez a nyomtató...
Mondom nekem is a nyelvemen volt, hogy ilyet nehezen nyomtat azért...
Mindezek után jön vissza a néni valamivel később, és elkezdett a mellettem ülő könyvtárosnak mesélni egy sztorit valami gyökérről, amiből teát kell főzni, a történetnek számomra sem eleje, sem vége nem volt, de szerintem a könyvtáros kollegina is így érzett, majd a néni kedves mosollyal távozott.
Néztem utána, aztán elfordultunk röhögni, hogy akkor most mi a fene volt ez. És az egyetlen srác megjegyezte: - Problémás olvasó rovatunkat láthatták.
Körülbelül a fentiekhez számított húsz perc múlva jött egy hölgy, aki szakirodalmat vitt ki, és nagyon boldog volt, amiért adtunk neki nyugtát a kölcsönzésről. Szóval egy-egy, köszönjük.
A rongálós olvasónak is két fajtája van: idős néni hozott vissza egy könyvet, amit eláztatott a táskájában véletlenül, felszámoltak neki érte háromszáz forintot, és közben én teleraktam itatós papírral a könyvet, remélve, hogy még menthető. Az egész tök problémamentesen zajlott, néni elnézést kért, mosolygott, és megígérte, hogy ha megy el feljön még a ruhatárból fizetni.
Másik hölgy visszahozott egy nagyalakú keménytáblás könyvet, és tudjátok, van az a helyzet, amikor a borító úgy elszakad, hogy kivan a könyv kötése, és csak alulról fogja még oda a kötés a könyvtesthez. Hát pont ez történt, kollegina lapozgatta a könyvet, mert ilyen esetben az emeleten bele szokták írni a könyvbe, ha van rajta valami sérülés. Itt nem volt felirat, kollegina kérdezgeti az olvasót, hogy mi történt szerencsétlen kötettel.
Olvasó meg vonogatja a vállát, hogy ő nem tudja, nem is volt a kezében igazából. És amúgy kéri vissza a könyvet. Ami nem így működik, a könyvnek előbb vissza kell kerülnie a polcra, aztán veheti ki újra ugyanaz az olvasó. De ezt valamiért nem akarta megérteni, aztán kibukott belőle az is, hogy nem fair, hogy a könyv tönkrement a táskájában és ezért még fizetnie is kell. Végül morcogva elrohant, de addigra már két kölcsönzőpultos kolléga magyarázta neki, hogy a könyvet előbb kötészetre kell küldeni, és csak utána veheti ki olvasó.
Bejött egy srác magyar zászlóba öltözve, lecsapta elém a könyveit, várt fél másodpercet majd elköszönt és elvágtatott. Visszavétel közben kérdeztem a mellettem ülőt:
- És ha én most találok egy húszezrest a könyvben azaz enyém?
- Naná, hát elrohant.
Persze semmi nem volt bennük.
(Barátnőimnek kommentáltam az eseményeket, erre mondták azt, hogy az ilyeneket illemtankönyvvel kéne dobálni xD.)
A problémás technika rovatba a következő került: megnyomtam a nyomtató parancsgombját, mire a nyomtató addig köpte a nyugtákat, míg ki nem kapcsoltuk. Én meg ültem q-------q fejjel, hogy most mit csináltam rosszul, közben meg csak a rendszer kezdett hisztizni. Kolléga helyreállította a rendszert, aztán meg a papír fogyott ki. De az olvasó nagyon türelmes volt, végigvárta nyugodtan a szenvedéseinket, mondjuk szerintem a rémült fejemen jót röhögött magában.
A másik vicces az volt, hogy a kölcsönzőpultnál adják ki a szakirodalmakhoz tartozó cd mellékletet, keresem-keresem, számozás jön sorba: 502, 510, 517, 530... nekem meg 520 kellett volna, átlapoztam vagy kétszer, és pánikban mondtam, hogy de nem látom Q_Q Végül az egyik cd meglett, a másik nem, de az olvasó mondta, hogy annyira nem fontos végül is, szóval ő is jó arc volt.
Ennyit az olvasós kalandokról~
Három napot voltam a kölcsönzőpultnál most, februárban kettőt, egy kicsit tartottam tőle, mert arra emlékeztem, hogy nagyon feszült voltam akkor, idegességemben mindkét nap rekedtes hangon beszéltem (nyilván tök jó volt hallgatni), most viszont valahogy sokkal jobb volt a közhangulat. Bár most előtte bejártam a fél könyvtárat már, talán ezért is voltam az első pár óra után nyugodtabb, meg a könyvtárosok is jókedvűek már, mindjárt zár a könyvtár két hétre, ők is mehetnek szabadságra.
És hát, rengeteg ember, nagyon sokfélék, és így pillanatok alatt kerekedtek olyan sztorik, amiket el lehet mesélni. Íme a kedvenc olvasóim~
Kedves apuka jön, hogy már kétszer volt hosszabbítva a könyv, de a lánya nem tudta elolvasni, de ma jár le, szóval visszahozta. Ellenőrzésként becsipogtattam az olvasókártyát, aztán közöltem:
- Hetedik hónap huszonkettedikén jár le a könyv, nem hatodik hónap huszonkettedikén.
- Tényleg? De jó! Csak azt néztem, hogy huszonkettedike... De jó, köszönöm!
Boldog olvasó pipa, boldog olvasó el.
Néni hozza vissza a könyveket, mondom neki, hogy nem maradt kint semmi, mire ő:
- Akkor ezt igazolják nekem, kérem.
Nyomtattam neki egy nyugtát, amit amúgy ha nincs kint semmi nem szoktunk, mert papírpazarlás. Ez két példányos dolog, az egyiket az olvasó megkapja, a másikat aláíratjuk és elrakjuk mi, statisztikát számolnak belőle, meg ilyenek.
- Itt legyen kedves aláírni - mondom én, odanyújtva a papírt.
- Az olvasónak nincs kölcsönzése - olvassa ő, az egyik cetlit elrakva. - Miért én írjam alá? Maguknak kell igazolni, hogy nincs nálam semmi.
Mellettem ülő könyvtárosnő megszólal (mert én az ilyenektől még megijedek xD):
- Ezzel igazoltuk, hogy nem maradt kint könyv.
- De miért én írjam alá?
- Mert eltesszük...
- Ez hülyeség! Nem írom alá! Bármikor nyomtatok magamnak ilyet. Mondja meg annak, aki ezt kitalálta, hogy ez hülyeség - ezzel néni felháborodottan el, mi meg csak néztünk egymásra.
Csoportvezető megszólal a szomszéd gépnél: - Azért majdnem mondtam neki, hogy akkor tessék, nyomtasson már, kicsit drága ez a nyomtató...
Mondom nekem is a nyelvemen volt, hogy ilyet nehezen nyomtat azért...
Mindezek után jön vissza a néni valamivel később, és elkezdett a mellettem ülő könyvtárosnak mesélni egy sztorit valami gyökérről, amiből teát kell főzni, a történetnek számomra sem eleje, sem vége nem volt, de szerintem a könyvtáros kollegina is így érzett, majd a néni kedves mosollyal távozott.
Néztem utána, aztán elfordultunk röhögni, hogy akkor most mi a fene volt ez. És az egyetlen srác megjegyezte: - Problémás olvasó rovatunkat láthatták.
Körülbelül a fentiekhez számított húsz perc múlva jött egy hölgy, aki szakirodalmat vitt ki, és nagyon boldog volt, amiért adtunk neki nyugtát a kölcsönzésről. Szóval egy-egy, köszönjük.
A rongálós olvasónak is két fajtája van: idős néni hozott vissza egy könyvet, amit eláztatott a táskájában véletlenül, felszámoltak neki érte háromszáz forintot, és közben én teleraktam itatós papírral a könyvet, remélve, hogy még menthető. Az egész tök problémamentesen zajlott, néni elnézést kért, mosolygott, és megígérte, hogy ha megy el feljön még a ruhatárból fizetni.
Másik hölgy visszahozott egy nagyalakú keménytáblás könyvet, és tudjátok, van az a helyzet, amikor a borító úgy elszakad, hogy kivan a könyv kötése, és csak alulról fogja még oda a kötés a könyvtesthez. Hát pont ez történt, kollegina lapozgatta a könyvet, mert ilyen esetben az emeleten bele szokták írni a könyvbe, ha van rajta valami sérülés. Itt nem volt felirat, kollegina kérdezgeti az olvasót, hogy mi történt szerencsétlen kötettel.
Olvasó meg vonogatja a vállát, hogy ő nem tudja, nem is volt a kezében igazából. És amúgy kéri vissza a könyvet. Ami nem így működik, a könyvnek előbb vissza kell kerülnie a polcra, aztán veheti ki újra ugyanaz az olvasó. De ezt valamiért nem akarta megérteni, aztán kibukott belőle az is, hogy nem fair, hogy a könyv tönkrement a táskájában és ezért még fizetnie is kell. Végül morcogva elrohant, de addigra már két kölcsönzőpultos kolléga magyarázta neki, hogy a könyvet előbb kötészetre kell küldeni, és csak utána veheti ki olvasó.
Bejött egy srác magyar zászlóba öltözve, lecsapta elém a könyveit, várt fél másodpercet majd elköszönt és elvágtatott. Visszavétel közben kérdeztem a mellettem ülőt:
- És ha én most találok egy húszezrest a könyvben azaz enyém?
- Naná, hát elrohant.
Persze semmi nem volt bennük.
(Barátnőimnek kommentáltam az eseményeket, erre mondták azt, hogy az ilyeneket illemtankönyvvel kéne dobálni xD.)
A problémás technika rovatba a következő került: megnyomtam a nyomtató parancsgombját, mire a nyomtató addig köpte a nyugtákat, míg ki nem kapcsoltuk. Én meg ültem q-------q fejjel, hogy most mit csináltam rosszul, közben meg csak a rendszer kezdett hisztizni. Kolléga helyreállította a rendszert, aztán meg a papír fogyott ki. De az olvasó nagyon türelmes volt, végigvárta nyugodtan a szenvedéseinket, mondjuk szerintem a rémült fejemen jót röhögött magában.
A másik vicces az volt, hogy a kölcsönzőpultnál adják ki a szakirodalmakhoz tartozó cd mellékletet, keresem-keresem, számozás jön sorba: 502, 510, 517, 530... nekem meg 520 kellett volna, átlapoztam vagy kétszer, és pánikban mondtam, hogy de nem látom Q_Q Végül az egyik cd meglett, a másik nem, de az olvasó mondta, hogy annyira nem fontos végül is, szóval ő is jó arc volt.
Ennyit az olvasós kalandokról~
Megjegyzések
Megjegyzés küldése